nyilvános csönd – avagy a doktori védés hagyománya korunkban

ha valaki elmegy egy doktori védésre, arra számít okulhat is valamit belőle. nyilvánosság. számomra ez a szó azt is jelenti, hogy lehetőséget kapok az elém tárt információk értelmezésére és befogadására egyaránt.
én ott voltam. és figyeltem. és a téma érdekel, sőt ide illene, de meggátolt a szokásrendszer abban, hogy előrébb jussak. a disszertációt, ugyebár a védés előtt olvasni nem lehet csakúgy – a laikus nem egyenlő az opponenssel – akinek persze van véleménye, mert volt a kezében a mű. a tézisek ismertetésére rendelkezésre álló idő vajmi kevés ahhoz, hogy az újdonságok befogadására alkalmas legyen (főleg, ha az elnök, még közbe is vág, hogy a védő gyorsítsa fel mondandóját), az opponensek véleménye előre meg van írva, a válasz is rájuk, így a hallgatóságnak nincs ideje felfogni pontosan mit is hall – csak észleli az előre megírt forgatókönyv egyes lépéseit. nem csoda hát, ha a "van-e a jelenlevőknek kérdése" kijelentést (mert a folyamat ismeretében ez inkább kijelentés volt), kínos csend követi. vajon attól félnek, hogy valami érdekes dologra derülne fény, ha valóban lehetőséget teremtenének a vitára? vagy talán kiderülne, hogy az elnök például nem minden esetben tud hozzászólni az elhangzottakhoz? az impozáns prezentációt nem is látta – a kivetítő egy síkban a bizottsággal, szinte azok háta mögött jelenítette meg a jobbnál jobb ábrákat – de közülük csak a legszélen ülő opponens fordította arra a tekintetét. a helyzet elég megalázónak tűnik – elsikkad a lehetősége is, hogy első kézből halljuk meg a korszakalkotó felfedezéseket – hiszen ha még ízelítőt sem kaphatunk mi lesz például azokkal a doktorikkal, amikből nem lesz utána bestseller? nem értem ezt a rendszert. és sajnálom, akinek meg kell védenie a doktoriját – hihetetlen mennyiségű munka áll egy-egy ilyen dolgozat mögött és sokkal több esélyt érdemelne, hogy ez mások számára is nyilvánvalóvá tétethessen.

Advertisements

Julie kisasszony – avagy kis-vidám-színpad 2006

Julie kisasszony. ritkán ha eljutok – egy jó pillanatban érkező szakmai jegy (éljenek az anyagi megfontolások) mindig felvillanyoz. most valahogy mégis csalódtam. a "naturalista szomorújáték" ahogy a kritikusok beszélnek róla, számomra egyáltalán nem a "feszes és hiteles előadás" benyomását keltetette. a fojtottság, amit a rendező is nevén nevez, valóban érezhető, szinte minden pillanatban, mégis, az a benyomásom, ez nem a hangulat szándékos megidézéséből ered. az őrületbe hajló, hisztérikus bizonytalanság megformálása tökéletes, Kovács Vanda igazán nagyot alakított – persze alkalmas is volt rá a szerep. viszont ellenfele, a lakáj nekem súrolta azt a határt, amit még színészi játéknak mernék nevezni. talán a darab hibája is, hogy az ő viselkedése sem pszichológiailag, sem logikailag a szereplő jelleméből le nem vezethető, indokolatlan. de azt igazán nem magyarázhatja semmi, miért éreztem "felmondásízű"-nek, ahogy játszott. ha egy háromszemélyes egyfelvonásosban valaki nem csinálja jól… nagyon rányomhatja az egészre a bélyegét. az üzenet persze megérkezett hozzám is. a darab merész, és elgondolkoztató – August Strindberg  szavai igazsággal kecsegtetnek: "A naturalisták tudják, hogy az emberi lélek milyen gazdag, s azt is tudják, hogy a bűnnek van egy aspektusa, amely erősen emlékeztet az erényre…" – de a megvalósításnak még csiszolódni kellene. érdemes volna.

nagy visszatérés

Nos. Miután eltelt közel fél év a legutóbbi bejegyzés óta, hogy megint idetévedtem, és megpróbálom felvenni a fonalat, kis magyarázatra szorul. A személyesebb blogírás rejtelmeit hamar meguntam – a jelenlegi irogatás oka valamivel prózaibb: ennek látom értelmét (és bár már nem szemináriumi feladatként, de azt hiszem lehet haszna folytatni ezt az oldalt.) Szóval várhatóak újabb postok és ajánlók a továbbiakban. 

wiki

?rtam pár sort a Wikikről. Igazából nagyon sokat használjuk őket, főleg a Wikipédiát, és közben nem is tudjuk hogyan is működik ez igazából. Persze kritizálhatnánk is az ötletet, hiszen mindenféle szűrés nélkül nem lehet objektív szempontok alapján mérlegelni, főleg, ha a rendszer átlagolásra nem, csak módosításokra képes…

Gólem

Farkas Péter regénye a sokféle hipertextes narrtíva közül elágazó lineárisnak tekintendő. A regény igen érdekes próbálkozás az oldalak közötti utalók adta lehetőségeknek kihasználására. A szövegek nem mindenütt egyformán színvonalasak, ebben a gigantikus válllakozásban persze talán egyértelmű, hogy akadnak gyenge pőontok, főleg, hogy a műfaj hazánkban hagyományok nélküli. Nincs egy kifejezezett esztétikai érték amit egy hipertextes alkotástól elváránánk. Mégis, talán a hipertext megjelenésének időpontja miatt, manapság is egy kicsit meglepődnénk, ha hagyományos dokumentum helyett hipertextes formában íródnának a klasszikus típusú irodalmi alkotások. Azt hiszem a hipertextes formához, valamennyire a lázadó tartalom, stilisztikailag újszerű, vagy tartalmilag nem szokványos az egytől egyben társítható.

Bertók

Bertók László 70 éves. Sajnos nem nagyon ismerik mifelénk(BTK). Valahogy azt vettem észre, hogy a bölcsészek nem szeretnek felolvasóestekre járni. Én legalábbis legfeljebb Margócsy tanár úrral futok össze itt-ott, de évfolyamtársakkal szinte soha… bezzeg a helyi ifjúköltő megmozdulásokon… néha én szégyellem magam ha mások önkritikátlanok. Szóval Bertók László. Ha már internet, rákerestem és találtam fent Háromkákat a Terebessen (azt kell, hogy mondjam ez mindig nagyon gyanús hely volt számomra) sőt találtam saját versoldalt is 🙂 meg itt ott másutt folyóiratokban persze, és a Hitvallás oldalán pont azt a verset olvasom, amit ő maga is hatalmas szeretettel olvasott fel az Alexandrában.

digitalizáció

a digitalizáció mindig jól jön, ha bezár az orrom előtt a könyvtár. Ma felfedeztem egy linkgyűjteményt, ahonnan ókori szövegek elérhetők eredeti nyelven is és ezen felbuzdulva megint szösszentem egy kicsit csak most a google egy projektjéről.

Kornis

KOrnis Mihály… egyszer megfordult a volt gimnáziumomban. Másfél órán keresztül hallgattuk áhítattal. Annyi bölcsesség volt benne, hogy mindenkinek jutott belőle egy kevés emlékbe, azt hiszem az egész Költőnk és korában az volt a legszebb alkalom. A honlapja pedig kivételesen színvonalas. Kritikák bibliográfiája (működő linkekkel), interjúk forrásai, fényképek, sőt még művek is vannak ezen az oldalon (igaz némelyik csak “kellemetlen” pdf formátumban…de a hangoskönyvből is vannak részletek). Az egész oldal hangulata olyan kellemesen Kornis Mihályos…

avantgarde

?rtam egy kicsit a protohipertextekről is. Felmerül bennem a kérdés, ha protohipertext a kaland-játék-kockázat, akkor tulajdonképpen az avantgarde verseknek is annak kell lenniük… a legtöbb képversszerű írásban nem lehet egyértelműen eldönteni a szavak sorrendjét. Ez esetben akár Apollinaire is protohipertextes szövegeket alkototott volna?

blog

vajon ki szerkesztette az első blogot… ma már mindenki ezt csinálja. és van-e etikettje a blogszerkesztésnek? a napló önmagában véve meglehetősen szubjektív műfaj, persze publikussá lesz sokszor, de mégis hol az a pont, ahol meghúzhatjuk a határt a nyilvános blog és a lakattal zárt könyvecske között?
találtam fiktív blogot is… bár elég silány próbálkozás (már ha irodalmi törekvésnek indult…) ..

« Older entries